6. fejezet. )

Egy vízparton ébredtem fel. A hely nagyon ismerős volt, de nem értettem, h honnan. Mintha rengeteget jártam volna oda nagyon-nagyon régen. Furcsán kihalt volt minden. És zajtalan. Csak a folyó sodrását hallottam. Furcsa volt, mert mintha a vízpart valami városhatáron lett volna. Körbe néztem és minden olyan ismerős volt. Elindultam hát be a városba. Régi épületekkel találkoztam. Nem tudtam, h hová tartok és azt sem, h pontosan hol járok. Csak mentem. Vezettek az ösztöneim, és bár a hely idegennek hatott az volt bennem, h én ezt ismerem. Itt már jártam. Ezért nem féltem. Már lejártam a lábamat is, amikor visszaértem oda, ahol eredetileg felébredtem. <br /> Akkor már nem voltam egyedül. Egy ló is ott volt a közelben. Gyönyörű állat volt. Ismertem őt is valahonnan. Sötét pej volt. Gyönyörű izmos nyakát lehajtotta, h igyon a folyóból, de alighogy léptem egyet megriadt és megtorpant. Rám nézett nagy fekete szemeivel. Érdekes volt. Mintha kommunikáltunk volna. Mintha azt kérdezte volna: „Te meg ki vagy? Mit keresel itt?"- Én csak közelebb léptem egyet. Most már nem moccant csak fürkészően nézett rám. Végig mért és én meg tovább közeledtem felé. Egészen addig, amíg csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Akkor megálltam, majd megkérdeztem tőle: „Szabad?"- csak pislogott. Ezt úgy vettem, h hozzáérhetek. Meg is simogattam. És hirtelen minden-minden eszembe jutott. Hogy a lovat honnan ismerem. Hogy milyen érzelmek kötnek hozzá. Ő volt a legeslegelső lovam. És láttam a szemein azt, h ő is tudja, h én ki vagyok. Megismert. Érzi a szagomat, ismeri az érintésemet és megismerte a szememet. Hallotta a lélegzetvételeim zaját.Már be tudott azonosítani. Már nem félt tőlem. Furcsa volt ott állni, h én ezt a lovat ismerem. Még a nevére is emlékeztem. Zamir. Sóhajtottam egyet. Aztán kezemet végig húztam gerince mentén. Ebbe beleborzongott, mint mindig. Akaratlanul is a gyerekkorom jutott eszembe. Igen, eszembe jutott. Jobban mondva csak az a része, amikor mentem lovagolni. Mennyi boldog emlék. És csakúgy elöntött mind. Hirtelen meg rohamoztak és én elkezdtem zokogni. Zamir ekkor megbökött orrával. Mintha csak azt mondta volna, h hé, kislány, ne sírj. Én átöleltem a nyakát. Amióta nem él, azóta nem lovagoltam. Sem rajta sem más lovon. <br /> Hirtelen ötlettől vezérelve felültem a hátára, magam sem tudom, h hogyan. Olyan volt, mintha pehely könnyű testem lett volna. Könnyen ültem rá fel. Elhelyezkedtem rajta, majd megrúgtam az oldalát, h menjen. Régen rengeteget lovagoltam rajta szőrén is és nyeregben is egyaránt. De most minden biztonságot adott. Az, ahogyan rajta ülök, ahogyan éreztem az inak és izmok munkáját. Imádtam lovagolni. És én ezt elfelejtettem! Fájt ez a tudat, h először nem ismertem őt fel. Zamir pedig csak sétált és sétált. Csak a sörényébe tudtam kapaszkodni és a lábammal tudtam magamat szorítani testéhez. Jól éreztem magamat. Furcsán jól. Megint egy 8 éves kislány voltam. Tele életörömmel és vidámsággal. Jelt adtam neki a gyorsabb tempóhoz. Ekkor már egy mezőn voltunk és úgy éreztem, h az izmai is eléggé bemelegedtek már. De ahelyett, h ügetésbe váltott volna át rögtön a leggyorsabb tempójára kapcsolt. Csakúgy szálltunk. Az adrenalin zakatolt bennem és élveztem minden pillanatát. Az egész mezőt végig vágtáztuk. Szabad voltam. Igazán szabad. Úgy éreztem, h nekem mindent lehet. Sajnos csak kis ideig tartott efféle mámorom, mivel Zamír akaratomon kívül lassabb tempóra váltott, aztán már csak lépett. Igen, egy drog volt számomra a lovaglás. Felüdültem tőle. Sajnáltam, h már csak lépésben mentünk tovább majd hirtelen megállt. <br /> Hihetetlen, de megint abban a városban voltam, ahonnan elindultam. Csak most nem a partra érkeztem meg, hanem egy térre. Megint ismerős volt. És én csak arra tudtam gondolni, hogy megint elfelejtettem, hogy honnan ismerem... Mi történt velem, h ennyire nem tudom, hogy mi van, meg hol vagyok? Amint leszálltam Zamírról azt vártam, h magamra hagy, de nem tette. Ott állt mellettem. Hűségesen és védelmezve engem ez által minden rossz ellen. Életében is megvédett sok mindentől. Na, nem volt sok minden, csak ez a ló rengeteg mindent jelentett nekem. Mikor el kellett altatnunk, mert már olyan öreg volt és beteges rengeteget szenvedtem. De tudtam, h azzal teszem a legjobbat, ha hagyom elmenni. Ráadásul már a lábai sem voltak az igaziak. Versenyzésre már használhatatlan volt. De emlékszem az utolsó alkalomra, amikor láttam. Amikor bementem hozzá a boxába és végig simogattam. Mintha több lett volna az egész és egy kölcsönös köszönetnyilvánítás lett volna. Emlékszem arra is, h hogyan nézett rám, amikor a lapockájánál járt a kezem. Egy olyan még utoljára nyeregbe nézés volt. Meg is tettem. Lovagoltam még rajta az utolsó napján. Ez volt az egészben a legrosszabb, mármint, h tudtuk mindketten, h ez az utolsó napja. És akkor pontosan ezért dolgoztunk együtt olyan jól. Életében nem vágtatott még olyan gyorsan, mint akkor. És éreztem, h élvezi. Ehhez kétségem sem fért. Még utoljára megmutatta, h ki is volt ő. És utoljára megtanította velem, h milyen érzés valakit vagy valamit igazán szeretni. Akkor és azon a napon tettem neki egy ki nem mondott fogadalmat. Soha többé nem lovagolok más lovon. És a mai napig meg is tartottam. Ahogyan most rá néztem még eszembe jutott pár dolog. Többek között, h ezért is hagytam abba a lovaglást és azért is, mert született egy lányom! Erre a felismerésre megriadtam. Hiszen én erről teljes mértékben megfeledkeztem. És csak most, igazán töltenek el az emlékeim. És fájt. Érdekes volt nagyon átélni ezt. Mert nem csak a lányom jutott eszembe, hanem minden más is. Hogy szerelmes vagyok egy fiúba, aki nem viszonozza és, hogy nehéz a lányom elől elrejteni az érzelmeimet. Neki nem mutathattam ki a dolgaimat, bajaimat. És már csak egy kérdésem volt, h miért vagyok én itt. És hogyan kerültem ide?! „Hogy kerültem ide?"- kérdeztem bele csak úgy a néptelenségbe. Hihetetlen, de kaptam rá választ. „Ha akarsz tovább állhatsz, ha akarsz itt maradhatsz, de egy dolgot tudnod kell. Ez nem a halál, mintahogyan az ott motoszkál benned."- A hang ezt honnan tudta? Ekkor egyszer csak kilépett a hanghoz tartozó alak is. Egy leírhatatlan külsejű ember volt. Nem tudtam meghatározni, h fiatal volt-e vagy öreg. Nem tudtam meghatározni a ruhát sem amit viselt. Nem tudtam meghatározni még a haja színét sem. Ez volt még egy furcsaság. A legviccesebb pedig az volt, h én őt ismertem valahonnan. De mégsem ismerhettem, hiszen akkor tudnám, h milyen színű haja van! „Mi az, amitől valójában rettegsz, h nem akarsz visszamenni?"- csak ennyit kérdezett. Még a hangját sem tudtam behatározni. Rekedtes volt az igaz, de h női vagy férfi? Ki tudja.. „Én nem félek semmitől sem. És vissza akarok menni."- mondtam, de rá kellett jönnöm, h ez nem igaz. Valójában nem akartam tovább élni az életemet. Menekülni akartam, mert olyan besavanyodottnak éreztem magamat. Szó szerint egy börtönben voltam. A saját börtönömben! Nem járhattam el bulizni. Nem élhettem szabadon az életemet és ezen kívül még a szerelmet sem találtam meg. Igaz, h nem is kerestem, de nem találtam. És olyan kétségbe esetten kerestem minden egyes szalmaszálat, amibe tudok kapaszkodni. De valahogyan minden szalmaszál kicsúszott a nagy kupacból és én akkor megint egyre mélyebbre estem és akkor jött a következő szalma csomó. De egy idő után az sem bírta el a súlyomat. Pedig mennyire könnyű lenne csak felmászni a szalmakupac tetejére és ott élni. Mindenkinek olyan könnyen megy, csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Valljuk be, egy csőd vagyok. Egy 18 éves gyerekes még érettségivel sem rendelkező valaki nem egy nagyon csábító ajánlat bárkinek is. Miért van az, h Isten egyes emberekkel nagyon kicsesz, egyesekkel meg olyan jól bánik?! Szinte tejben-vajban füröszti őket. Igazságtalanság. „Valami elől csak menekülsz, ha nem akarsz visszamenni."- mondta a hang. „Igen, menekülök. A saját életem elől. Utálom, h olyan vagyok amilyen. Utálom, h szótlan vagyok és minden kisebb zajra megriadok, h kerülöm a zsúfolt helyeket, h... h van egy lányom."- ezt volt a legnehezebb kimondani. Mert a helyzet az, h hiába imádtam a lányomat és hiába volt az életem, de pontosan ez volt a baj. Csak ő volt az életem. És igen, mindig is ilyen lányt szerettem volna, mint amilyen ő, de később. Olyan 30 éves koromban. Amikor a férjemtől kapom és nem egy részeg pasastól. „Hiszen, ez vagy te! Ez a múltad és emiatt lehetsz most olyan, mint amilyen vagy! Nem kell utálnod a múltadat és nem kell magadat sem gyűlölnöd a dolgok jelenlegi állása szerint. Mert ez helytelen. Ne a múltadon akarj változtatni, hanem a dolgok jelenlegi tényállásán. A múlton úgysem tudsz. Rengeteg ember itt rontja el. Kesereg a múltján és nem veszi észre azokat az ajtókat amik kinyílnak előtte. Emiatt ki sem tudja őket használni. Nem tud rajtuk bemenni. Igen, a múlton csak így tudsz változtatni, mert tudsz, h ha megkeresed az ajtó kulcsát amit bezártál magad után. De érdemes ezeket a kulcsokat megkeresni? Nem lenne egyszerűbb, ha bemennél azon az ajtón ami nyitva van?"- „Nem lenne egyszerűbb. Mert azzal csak újabb problémák elé állnék. És újra csalódás érne engem"- válaszoltam. „Ez a csodálatos az életben. Hogy sosem tudhatjuk, h mi jön. Mi következik. Csak megyünk előre. Mintha vakok lennénk, tapogatózunk a sötétben, és amikor egy tárgyra bukkanunk, megpróbáljuk elképzelni, h milyen is lehetne, ha látnánk. Milyen színű, milyen formájú és a többi. Pedig a vaknak lehet magyarázni a színeket. Nem fogja sosem megérteni, h a piros milyen! Vagy, h miért a zöld kedvenc színem. És ettől eltekintve egy vak is lehet boldog. Pedig csak abból gazdálkodik, amije van. Szagokra, hangokra és ízekre tudja csak bontani a világát. Lehet, h neked ha azt mondjuk, h alma az jut eszedbe, h nagy és piros, míg egy vaknak az íze jut először eszébe. Aztán csak a formája, amit valójában el sem tud képzelni, h milyen. Mert lehetetlen! És egy vak is tud boldog lenni. Mert megtanulta elfogadni a dolgok jelenlegi állását. És nem a múlton kesereg, h ő miért lett vak, hanem a jövőjén akar változtatni! A különbség pedig hatalmas!"- Hirtelen megértettem, és igaza volt. Nekem élnem kellett. És tudnom kell változtatni. Tudnom kell megváltoztatni az életemet és meg kell tanulnom odafigyelni a dolgokra jobban. „Köszönöm!"- bár még mindig nem értettem rengeteg körülményt és nem értettem azt sem, h miért vagyok itt ahol, annyit tudtam, h nekem élnem kell. És segítenem a lányomon. Mert én élni akarok! És igen, sok baj és rossz történt már velem az életemben. De valóban. Ez vagyok én. És ez az én történetem. A saját történetem, ami miatt egyedi vagyok és utánozhatatlan. És ha nem éltem volna át azokat a dolgokat, amiket átéltem akkor valószínűleg nem ez lennék. Lehet, h jobb életem lenne, lehet, h nem. Lehet, h nem tudnám megbecsülni az életemben magányosan töltött perceket. Amikor csak én vagyok és a gondolataim. Ekkor visszafordultam az emberhez. „Mit tegyek, h kiszabadulhassak innen?"- „Most egy közhelyt használnék. Minden fejben dől el. Ha azt akarod, h élj, élni fogsz. Ha meg akarsz halni, nos akkor csak szállj fel Zamírra és vágtass el vele a nap lementében. Ő tudja, h hová kell menned."- Eddig észre sem vettem, h nap lemente van. Gyönyörű volt. Csak ekkor vettem észre magamon a ruhákat. Fehér hálóing-szerű valami volt rajtam. Talán stóla? Talán talár? Talán csak egy lepedő? Meghatározhatatlan volt. Egy dolog volt mindössze biztos, h fehér volt. Ez már meghatározható volt. Kimondatlan kérdésem volt, amire most megkaptam a választ. „Fehér, mert olyan őszinte vagy és tiszta, mint még eddig talán soha senki sem. És mert már éltél, de mégsem követtél el őrültségeket. Csak éltél és sodródtál az árral. De mostantól elkezdve ezen változtatnod kell. Tudatosan kell élned! És tudnod kell, h miért mit eszel. Miért mit csinálsz. Egyelőre tiszta vagy, mint a patyolat, de vigyázz! Mert ez a tisztaság, ártatlanság nem marad meg soká. Hamar be tud koszolódni. De csak éld az életedet. És legyél boldog. Megérdemled végre!"- „És a ruhája miért színtelen?"- csak mosolygást kaptam, és egy magabiztos választ. „Mert én hibázhatatlan vagyok, és nem színtelen, csak meghatározhatatlan színű a számodra. Ezt csak azok az emberek látják akik már éltek eleget és mégis jók maradtak."- ennyi volt. Aztán elsétált. Egy idő után a csoszogása is elhalt, aztán befordult egy sarkon és eltűnt. Csak Zamír és én voltunk. Zamír bánatosan nézett rám. Nem mondtam ki neki, de tudta, h most nem fogok rá felülni. Pedig szerettem volna még rajta utoljára lovagolni. De nem tehettem meg. Könnyek között megsimogattam és megöleltem még utoljára, aztán azt suttogtam: „Isten veled!"- majd elfordultam, h ne kezdjek el hangosan zokogni. De amint elfordultam megint estem. Sötét volt, de nem féltem, megint. Megint hallottam a hangokat. És azt, h valaki újraéleszt. Fel akartam nyitni a szememet, de nem volt rá erőm. Mint amikor az ember még nem ébredt fel teljesen az álomból. Vagy amikor meg akarja mozdítani a karját, de nem tudja. Olyan volt ez. Aztán erőt vettem magamon és Lilire gondoltam. Hogy érte kell mennem, mert még a végén sírni fog. És kinyitottam a szememet. Meg tettem a lehetetlennek tűnőt. Visszajöttem onnan, ahonnan eddig még csak kevesen. Talán meg sem haltam, csak nekem tűnt úgy, h ez történt velem. Nem tudom. De most már láttam is. Először homályosan, aztán szépen lassan kiélesedett minden. A mentős fickó egyszer csak ezt kiabálta: „Magánál van! Kisasszony, h érzi magát?"- „Jól. Csak egy pohár vizet kérek."- valami nagyon nem volt a rendjén. A karom és a fejem rettenetesen fájt. Fel akartam ülni, de nem engedte a mentős fickó. Azt mondta, h agyrázkódásom van és a fejem is betört. És valóban. Az aznapi blúzomra néztem és megláttam rajta a tengernyi vért. Aztán a fejemhez kaptam. Már bevarrták a sebet. Hála Istennek! „Most mi fog történni velem?" Haza mehetek?"- „Na de kérem, kisasszony. Hová képzel? Bevisszük a kórházba kontrollra és valószínűleg bent tartjuk éjszakára. Ez a saját felépülését szolgálja." Mondta azzal egy maszkot tett a fejemre és valami olyasmit magyarázott, h most elaltat, de nyugodjak meg nem lesz semmi bajom. Ellenkeztem, de nem tudtam mit tenni. Egyre erőtlenebb lettem aztán megint sötét és hangtalan lett minden..

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat