7.) fejezet

Sötét volt. Sötét, sötét és sötét. De nem az a puha hangtalan sötét ami rideg és az embernek olyan rossz kedve lesz tőle. Nem. Ez egy jól eső sötétség volt. Megnyugtató és... és valahol mélyen éreztem, h a lehető legjobb helyen vagyok. De neszezést hallottam. Akkor nem lehetek néma sötétségben. Nem és nem. Határozott neszezést hallottam. Kinyitottam a szememet. Jobban mondva csak ki akartam, de nem tudtam. Meg akartam mozdulni, de nem tudtam. Mi van velem? Ennyire fáradt lennék, vagy mi történt? Beszélni próbáltam, de az sem ment. Kétségbe estem. Egyre nehezebben vettem a levegőt. Hallottam, h valamilyen csipogás is felgyorsult. A neszezés abbamaradt. Mintha fülelt volna az illető, vagy mintha rajtakapták volna valamin. Gyorsan ki is ment a szobából. De magányom nem maradt sokáig. Rá 2-3 percre visszajött. De nem egyedül. „Doktor úr! Az előbb esküszöm, h gyorsabban vert a szíve!"- a pittyegés megint felgyorsult. Némaság volt a szobában. Ideges csend. „ Mikor vette ezt észre, nővér?" - „Talán egy olyan 5 perce? Nem tudom. Nem néztem meg az időt." - „Más jelet nem ad magáról? Mondjuk mozgás, szem kinyitás, vagy bármi egyéb?" - „Sajnos nem."- hangzott a szomorú válasz. Mi történhetett velem? Mi akar ez lenni? Mi folyik itt? Az a pasi a mentőben azt mondta, h csak elaltat egy kis időre! De most?! Mozdulni sem bírok... Mintha be lennék zárva a saját testembe. Még sóhajtani sem tudok... „Szólnunk kell a hozzátartozóknak, h levehetjük a lélegeztető gépről. Ez egyértelműen annak a jele, h tud önállóan lélegezni. Végre valahára jelt ad róla, h él!"- „Hála istennek, doktor úr, hála istennek! Ön szerint mikor fog felébredni?"- „Nos, ez még kétséges, drága Nővér! Egy dolgot tudunk. Imádkozni, és remélni, h a közeljövőben felébred a kómából..." NA STOP. KÓMA?! Mióta tart? Jesszusom! Mióta aludhattam?! Mi történt velem? A pittyegés megint felgyorsult. És ez csak még jobban idegesített. ÉS az is idegesített, h nem tudok megmozdulni. Pedig meg akarok! Mozdulj már, te dagadt disznó! Próbáltam magamat noszogatni... de nem működött... „Hallja ezt, Nővérke? A betegünk tökéletesen hall minket. És jelt is ad magáról. Ez ám az örvendetes hír!"- kuncogott az orvos- „Igen, tökéletesen hallom, Doktor úr! Megyek és felhívom a családját. Biztos örülni fognak. Főleg a lánya. Nagyon aranyos kis teremtés."- a lányom amint eszembe jutott feldobott. Feldobott a hír, h bejön hozzám. Szerettem a lányomat. Végtelenül nagyon... Mikor jön be vajon legközelebb? Talán mar holnap bejöhet... Aztán inkább visszaaludtam.<br /> Gyerekhangokra keltem. Egy nagy hálószobában voltam. Az ágy huzata fehér volt, és az ágy egy nagy erkélyre nézett. Az erkély ajtaja pedig nyitva volt. A falak lilák voltak. Lágy szellő lengte be a szobát, ami az erkélyajtó két oldalán lévő függönyt meglebegtette, ami szintén fehér színű volt. Gyerekkacagást hallottam. Felkeltem hát, h a hangok után menjek. Ledobtam hát magamról a takarót majd beleléptem az ágy mellett található mamuszba. Rutinos mozdulat volt, mintha már jó ideje minden áldott reggel ezt csinálnám. Furcsálltam is. Aztán belenéztem a szekrényen található tükörbe is kicsit megrémültem. Mert egy idegen nőt láttam benne. Aki emlékeztetett valakire, mintha ismerném... Egyszer csak viszketni kezdett az orrom, ezért megvakartam. De a tükörben álló alak is ezt tette. Ez a nő én lennék? Csak erre bírtam gondolni. Alaposabban szemügyre vettem, és arra a döntésre jutottam, h ez a nő lehetek én, hiszen ugyanolyan szeme van, mint nekem, és a szája is ugyanolyan, sőt az orrán neki is van egy hupli, de mégis. Ez a nő nem is hasonlít rám. Hiszen én még csak 18 éves vagyok ez a nő meg kinéz vagy 50-nek. El fordultam a tükörtől és hirtelen egy képen akadt meg a szemem, ami az éjjeliszekrényemen volt. Egy nagy és boldog családot ábrázolt. 15 embert számoltam meg a képen. Úgy döntöttem, h kimegyek az erkélyre, mert mintha kintről jönne a gyerekzsivaj. Nem tévedtem. Odaléptem a korláthoz, h kinézzek rajta, de meglepetésemre nem láttam senkit sem a hatalmas és zöld udvaron. Amikor elfordultam jobbra, akkor láttam meg, h egy a tükörben látott nővel egykorú igen sármos férfi ül egy hintaszékben az újsággal a kezében. „Csak hogy felébredtél, Eliza!"- az a valaki tudja a nevemet. De én nem tudom az övét. „Ja, persze, te nem tudod, h hol vagy, jól sejtem?" Válaszként csak bólintottam. Erre a férfi letette az újságot maga mellé egy újságtartóba. Majd rám meredt nagy kék szemeivel. Ahogyan rám nézett, hirtelen pontosan tudtam, h ki Ő. Ő volt az, aki megmentett, akkor azon a napon, amikor esett az eső és Vele találkoztam. Hirtelen, h visszagondoltam arra a napra, az estére és mindenre egy ismeretlen érzés töltött el. Jobban mondva semmilyen érzés sem töltött el. Üres kongás volt minden. Rágondoltam az emberre is, és semmi. Üres volt a szívem helyén egykor betöltött szoba. A lakó kiköltözött, és a szoba csak arra vár, h újra betöltsék, vagy talán már be is töltötték. Nem tudom megmondani. Ilyenkor hogy is van ez egy lány szívében? Hogyan működik ilyenkor minden? Hogyan működik a világ ebben az esetben? „A kérdéseid jók. De valóban ez a legfőbb kérdésed, kedves Eliza? Valóban ez érdekel téged?"- „Valójában a legkevésbé sem érdekel. Csak hirtelen ezen kezdtem el gondolkozni. De talán ez úgy működik, mint egy hotel. Vannak kiadható szobáink, amiket betöltenek bizonyos emberek. Azok az emberek, akiknek szerepe van az életünkben. Aztán egy ideig laknak a szobáinkban, aztán ha úgy döntenek, vagy mi magunk döntünk, akkor tovább állnak. De mindig hagynak ott magukkal valamit, amit nem mozdíthatsz el a szobából és emiatt ki sem adhatod másoknak, mert az csak az ő szobája volt. De ez jó! Mert így legalább ha csak egy kicsit emlékezni akarsz a másik emberre akkor csak bemész a szobába, h kitakaríts!" Mosolyogtam rá a férfira. „Szóval te ezt így képzeled el. Mindig is érdekelt, h ezt hogyan látja a többi ember. Hiszen mindenki csak a saját fejével tud gondolkodni." Kuncogott magában a férfi. Rövid csend következett, és én ezalatt elgondolkoztam rajta, h miért is vagyok itt. És legfőképpen azon agyaltam, h milyen hülye álom ez. Nincs benne semmi érdekes. Egy 50-es pasival beszélgetek és gyerekzsivajt hallok a kertből, pedig egyetlen gyerek sincs a kertben. „Nos, talán magad is azon gondolkozol, h mit keresel itt. Próbáljunk meg rájönni együtt, mert ezt én sem tudom. Csak annyit tudok, h egyszer csak kaptam egy telefon hívást tőled, drága Elizám, h meglátogatsz minket. Szóval miért jöttél?"- „Nem tudom! Én csak egyszer csak itt keltem fel..." Mondtam a férfinak, aki furcsállóan nézett rám. „Szóval azt állítod, h nem tudod, h miért vagy itt, és, hogy nem emlékszel semmire sem egészen addig, amíg fel nem keltél?"- „Azt."- Értem, hát akkor ez egy olyan probléma, amit ki kell küszöbölnünk..." Mondta még utoljára a férfi amikor is az álom váltott, vagyis nem váltott, csak megint ugyanaz a sötétség. Felébredtem. Először éreztem magamban annyi erőt, h kinyissam a szememet. Megpróbáltam, és sikerült. Láttam! Bár az elején egy kicsit homályosan, de utána kitisztult minden. Vajon a kezemet is meg tudom mozdítani? Gondoltam, majd megpróbáltam. És sikerült az is. Hihetetlenül örültem, h ment. Mintha magamat kaptam volna vissza. Sütött a nap, de a fán, ami az ablakom előtt állt lehullott már minden levél. Milyen hónapot írunk? Gondolkoztam el hirtelen. Majd hirtelen sikítottam egyet, hiszen az futott át az agyamon, h mi van akkor, ha olyan vagyok, mint az álmomban, és átaludtam sok-sok évet! Akkor meghalok kínomban! A sikítozásomra becsoszogott egy igencsak vén nővér. „Mi ez a nagy csinnadratta, kedveském? Attól, h felébredt így 3 hét után még nem kell ez a nagy felhajtás!"- „Mi történt velem?" Kérdeztem a nővért, az egy kicsit megállt az ágyam lábánál, végig mért, majd kimérten válaszolt. Mintha valami kínos lenne neki nagyon, úgy csinálta a dolgát. „Nos, az egyik medikusunk, amikor ellátták a mentőben elaltatta Önt, és olyan allergiás tüneteket produkált az altatóra, h kómába esett egy kis időre."- „Kis időre? KIS IDŐRE?! Tudja maga, h mennyit számít ez a 3 hét az érettségi évében?!"- „Kérem, h nyugodjon meg a tananyagot lehet pótolni, de maga is ugyanúgy hibás, mint a medikus volt. Nem mondta, h allergiás az altatóra a mentőben!"- „Honnan tudhattam volna? Mi van a lányommal?"- „Az emberek általában tudják, h mire allergiásak. A lányával? Az a 6 éves körüli kislány nem a húga?"- „Nem, ő a lányom. Szóval mi van vele?"- „Él és virul, ha erre gondol. A balesete délutánján nagyon aggódott Önért, de megnyugtatta- ezek szerint- a nagymamája, h Ön fel fog épülni. De nem sokára amúgy is láthatja. 3 óra körül mindig jön ide és rajzolgat, beszél Önhöz, stb. Nézze csak meg a falát, vagy az asztalait! Tele van rajzzal meg virágokkal, nagyon szerethetik Önt a barátai!" Hirtelen körbe néztem és igaza volt a nővérnek. Tele volt minden csokrokkal és a falak. A falak gyönyörű zsírkréta rajzokkal voltak tele. Lehet, h csak számomra voltak gyönyörűek még az igencsak gyerekrajzok is, de én nem a művészi vénát néztem a rajzban, hanem a szeretet láttam mindben. Egy rajz különösen tetszett. A rajzon két alak volt látható. Egy nagyobb és egy kisebb, akik fogták egymás kezét. Feltételezhetően az egyik én voltam a másik pedig Lili volt. Nagyon aranyos volt tőle. Volt egy olyan lap is kiragasztva a falra amin összesen ennyi volt: Gyógyulj meg, Anya! Még sosem gondoltam bele ennek a szónak a jelentésébe. Hirtelen elragadtak az érzelmeim. ANYA. Ezt a szót annyian nem gondoljuk át, h mit is jelent, mert az átlagembernek olyan megszokott, napirendszerességgel kiejtett szava. De ahogyan így belegondoltam, a szóhoz rengeteg mindent tudok kötni. A szeretet, a gondoskodást, az otthon melegét, a szombat 11 körüli felkeléseket, amikor csak kimegy az ember a szobájából és mellbe vágja a finom ételszag, ami a konyhából árad jelezve, h ANYA már ébren van és főzi az ebédet, amibe nem csak a szokásos alapanyagokat főzi bele, hanem a lelke egy kis darabkáját is. Azt mondják, h mindenki főztje úgy sikerül, ahogyan a lelke kis darabkáját bele tudja főzni a levesébe. <br /> A szemem tovább vándorolt a képről egy gyönyörű csokorra. Tele volt fehér rózsákkal. De irdatlan mennyiségűvel. „Az a csokor kitől van?"- kérdeztem a nővért, mire az elmosolyodott. „Egy nagyon jóvágású fiatalember hozta Önnek. Eredetileg 18 szál volt benne, de mindennap bejön csak azért, h hozzátegyen még 1 szál rózsát."- „Nem tudja, h hogy hívják?"- „Óóó, sajnos azt sosem kérdeztem meg, de igen rendes fiatalember. A múltkor segített nekem áthúzni az ágyneműt."- „Értem. És hogy néz ki?"- „Barna haja van és barna szeme. Ja, és azt mondta, h felébred feltétlenül mondjam meg neki, mert aznap vörös rózsát akar Önnek hozni. Szóval itt hagyta a telefonszámát is nekem."- „Mutassa csak nekem azt a telefonszámot!"- Mondtam izgatottan. Talán megint keres! Talán most így lassan 1 év után még mindig jelentek neki valamit! Istenem, de izgatott vagyok! A nővér kiment a szobából majd egy cetlivel és egy orvossal, illetve annak 2 medikusával tért vissza. Az orvos időskorban volt már 60 és 70 közöttinek tűnt, és leéltnek. A 2 medikus viszont eszméletlenül helyes volt. Az egyiknek kék szemei és barna haja volt, míg a másiknak fekete haja volt és szürke szemei. „Tessék a beteg, medikusok! Mi okozhatta, h egyik pillanatról a másikra felépült? Ötleteket várok..." Miközben ezt vitatták az én szemem csak azon a cetlin volt. Abban a cetliben volt minden hitem. Csak Ő lehetett. Ő ilyen gáláns. De ezt nem értem. Akkor is. Alig találkozunk. Miért küldene nekem ilyen csokrokat. Megpróbáltam hát magammal elhitetni, h Ő nem lehet. Talán akkor úgy lesz, h Ő hozta nekem a csokrot. Miközben ezen agyaltam a nővér odaadta a cetlit. A cetli félbehajtva feküdt a hasamon. Egy fél pillanatig még elnéztem, majd mohón utána kaptam és minden bizodalmammal kinyitottam. A szám még csak hírből sem hasonlított az általam óhajtottra. Csalódott voltam. Magamat hibáztattam. Ha nem lettem volna ennyire naiv, és nem hiszem el, h ő volt az, akkor talán ez nem így van. De álljunk meg egy pillanatra, ha nem Ő hozta, akkor ki? „Aranyoskám, tudod, h ki hozta a csokrokat?"- kérdezte a nővér. „Nem."- „Nos, mindegy, mert egy fél órán belül úgyis megtudod. Telefonáltam neki a rózsa miatt. Nagyon hálás volt. Doktor úr, Behozhatom neki az uzsonnát?"- „Természetesen, nővér."- válaszolta az orvos, majd újra a medikusaihoz fordult, akik buzgón jegyzeteltek. Magyarázott is nekik valamit rólam, de nem bírtam odafigyelni. Kíváncsi voltam. Rettenetesen kíváncsi. Tudni akartam, h ki hozta a rózsákat. És akkor hirtelen eszembe jutott. „A rózsákat!"- mondtam az orvosnak. Az értetlenül nézett rám, de odaadta. Kellett lennie valami cetlinek a rózsák között, amiben leírják, h kitől jön rettentő nagy szeretettel bla, bla, bla... Ekkor egyszer csak kiment az orvos és az egyik medikus, a másik még bent maradt. „Bocsánat!"- szólítottam meg. „Tessék, Eliza."- „Maga tudja a nevemet?"- illetődtem meg. „Már hogyne tudnám. Egy gimibe jártunk. Igaz, h én hamarabb elballagtam, mint te, de ismertük egymást. Egyszer együtt ültünk fent a kávézóban. Tom vagyok, meg sem ismersz?"- hangzott a csüggedt kérdés, de nekem egyszer csak minden beugrott. Hát persze, még valamikor az első évben ültünk ott. Éppen akkor volt túl valami vizsgaidőszakon. Arról beszélt egyfolytában, h milyen nagyon nehéz az orvosi. „Dehogynem, már mindenre emlékszem! De rettenetesen régen volt, ne haragudj. Viszont szeretnék valamit megkérdezni. Nem tudod, h ki hozta azt a csokor rózsát?"- „Már hogy ne tudnám! Én hoztam őket."- „De hát a nővér egy barna hajú, barna szemű srácról beszélt. Mert volt egy olyan alkalom, amikor nem tudtam behozni a rózsát. Azaz több, és olyankor a legjobb barátomat, Olit kértem meg, h behozza."- „Értem. És miért hoztál nekem rózsákat?"- „Magam sem tudom megmagyarázni. Csak olyan szinten megrázott, h ez történt. Meg ismertelek úgy nagyjából, mert bár többször sajnos nem találkoztunk, én figyeltelek. De talán az is benne van a pakliban, hogy nagyon szépnek tartalak."- kissé sok volt, amit mondott, úgyhogy csak bólogattam és szépen néztem, de a csönd kissé kínossá vált, muszáj voltam mondani valamit. „Ez kedves volt tőled, nagyon! Köszönöm. És azt is, h szépnek tartasz, bár nem értem, h mi a szép bennem, de ha te ezt gondolod, annak csak örülök."- „Ne vitatkozz velem, jó ízlésem van a nők terén!"- kacsintott rám Tom, majd elmosolyodott. Ekkor láttam meg életemben először Rajta kívül valakiben a szépet. Mármint külsőre. Tom igazán sármos volt, ahogyan mosolygott. A kék szemei csakúgy ragyogtak, és a mosolya valahogyan szívből jött. Ahogyan belenézett a szemembe, olyan vesébe látó volt. Bevallom, h megborzongtam és boldog voltam. Önfeledten boldog, ami nagyon ritka esemény az életemben.

Oldal: Lili és Én VII.
My life, my story, ME - © 2008 - 2024 - liliandme.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat