My life, my story, ME

11. fejezet. )

„Lili, hol vagy?"- kiabáltam fel az emeletre. Itt volt az ideje, h menjünk. „Mindjárt megyek!"- válaszolta. Mindig ezt csinálta, direkt késleltette az egész családot. Most meg speciel engem. De mit csináljak. Jövő héten kezdődik a tanítás az egyetemen és még ki kell takarítani a Tommal közösen vett lakásunkat. Tom tavaly kapta meg a doktori címét, így hát hivatalosan is orvos lett és a fővárosban vállalt munkát egy kórházban, mert baleseti sebész szeretett volna lenni. Ő már egész nyáron ott dolgozott, így a nyár alatt alig láttam. Az én érettségim is jól sikerült, így hát felvettek engem is az orvosira, ami rengeteg tanulással jár majd. Tom eddig egy albérletben lakott, de a felvett hitelből meg tudtuk venni ezt a lakást. Tökéletes volt. 3 szobás volt plusz egy nappali, egy konyha és egy fürdő, illetve egy wc helyiség. Azonnal beleszerettem, amint beléptem. Sajnáltam, h itt kell hagynom anyáékat, de most az új élet lehetőségét láttam. Lili pedig most már hivatalosan is a lányom, nem csak biológiailag. A kis pici kabriómat eladtam időközben, h vegyünk helyette Tommal egy új autót. Sikerült is egy öreg leselejtezett terepjárót vennünk ami kb 20 éves volt alsóhangon. Tom hülyesége volt, h vegyünk ilyet, mert ez jól bírja. Be kellett látnom, h igaza volt. Tényleg jól bírta. „Lili kész vagy már?"- kérdeztem kicsit idegesebben, menni akartam már. Nem akartam ezt egy tényleges búcsúként felfogni, pedig tudtam, h ezzel igenis kirepülök a családi fészekkel, mi több összeköltözöm a barátommal és a lányommal. Dübögést hallottam a lépcsőről és valóban Lili jött le a lépcsőn. Hosszú, göndör haja ki volt engedve, és csakúgy lengett, ahogyan futott le a lépcsőn. Szép volt, mint mindig. „Mehetünk."- jelentette ki. „Mit csináltál még ott?"- „Csak rendet raktam, h amikor legközelebb visszajövök szép rend legyen."- vigyorgott rám. „Teljesen megértelek."- mondtam miközben beszálltam a terepjáróba. Erik jött ki a házból anyáék kíséretében. „Kislányom, vigyázz az úton, nekem nehogy balesetet szenvedj!"- mondta még el utolsó intelmeit anyám. „Tudod, h én mindig vigyázok!"- „Csomagoltam nektek madártejet és kaját 1 hétre, ha esetleg még nem tudnál főzni, h csak a mikróban kelljen melegíteni."- „Anya. Nincs mikrónk."- „Óóó! Hát vidd el a réginket!"- „Anya, azt nem azért kellett lecserélni, mert Eriket megrázta?"- „Ja, de, teljesen igazad van!"- mondta szórakozottan anya, majd adott két puszit. Apám is odajött hozzám, eddig Lilivel beszélgetett. „Vigyázz magadra kislányom. Nagyon. És tanulj sokat! Ez egy lehetőség, h felvettek, használd is ki! Tudod, h nem kötelező az egyetem! Na de ennyit az iskoláról. Minden héten 1x legalább hívj fel minket, h hogyan alakul a sorsod, és ahogy tudtok, gyertek haza is Tommal. Olyan 2 hetente mondjuk."- „Rendben, apu! Meglesz!"- mosolyogtam majd adtam neki is 2 puszit. Erik jött oda hozzám. Fájdalmat láttam a szemében. „Szóval mostantól én leszek az egyetlen fiatal a házban?"- „Sajnálom kis öcsi! Vigyázz magadra és anyáékra, illetve a kutyára! És sok sikert az érettségi évhez! Kemény lesz és rettenetesen gyors! Tanulj sokat!"- Megígérem. Jövőre én is már egyetemre fogok járni!"- „És akkor természetesen nálunk fogsz lakni. Na puszillak."- mondtam aztán elbúcsúztam tőle is. Miközben elindítottam a motort és kitolattam az udvarból, majd elkezdtem hajtani gondolkoztam. A rádiót bekapcsolva éppen egy melankolikusabb számot sikerült elcsípnem. Végig gondoltam a gyerekkorom főbb eseményeit, amikor például felmásztunk Erikkel az almafára és nem tudtunk lejönni. Úgy kiabáltunk be anyának segítségért. Vagy amikor azt a macskát megkergettettük még az előző kutyánkkal. Hirtelen eszembe jutott minden és legszívesebben most azonnal visszafordultam volna és a gyerekkoromba hajtottam volna. A nyaralások a nagyanyámnál. A tollaslabda meccsek. A közös lovaglások apával, a horgászások tesóval, a sütögetések anyával és a kirándulások. Annyi sok boldog emlék. Hiányzott a gyerekkorom. Aztán hirtelen eszembe jutott az is, h milyen hamar felnőttem. Nem, h milyen hamar kellett felnőttként viselkednem. És életemben először örültem neki, h azon a nyári délutánon még tudtam gyerek lenni és gyerekesen kötődni valamihez, amit a többiek már rég elengedtek. Természetesen a lányomra gondolok. Ha akkor aznap, nem döntök úgy, ahogy, most kevesebb lennék egy ilyen csodával. Mert a lányom egy csoda volt a számomra. Igen, az utóbbi évek során sokszor eljátszottam a gondolattal, h mi lett volna, ha odaadom, ha meg sem erőszakolnak és társai. Aztán végül mindig arra jutok, h ami történik velem az okkal történik, mert annak meg kellett történni, akár hiba volt, akár nem. Véleményem szerint ezen dolgok miatt vagyunk azok, akik. Ki tudja, h mi lenne most velem, ha nem születik meg Lili. Lehet, h nem tanulok olyan keményem, lehet, h egy elkényeztetett partiribanc leszek, lehet, h el sem jutok az egyetemig, vagy az érettségiig. Lehet, h még mindig együtt vagyunk Peterrel. Egy dolog azonban biztos. Nem ismerem meg Tomot. Mennyi minden alakult volna máshogyan. Milyen furcsa, más életem lenne. Boldogabb? Gondtalanabb? Ezen is sokszor elgondolkodtam, de mindig rájövök arra, h így legalább kaptam egy magától értetődő célt az élettől, egy olyat, amit ő állított fel, és nem nekem kellett kitalálnom. Mert ha én találom ki nem olyan biztos, h betartom. Olyan ez, mint a fogyókúra. Ha csak egyedül csinálod, egymagad nem biztos, h beválik és lefogysz. Kell, h legyen melletted valaki, aki ott áll melletted azokon a napokon, amikor szívesen ennél egy hamburgert, h állj meg, te bolond! Ne egyél mert oda a fogyókúrád! Velem is vmi ilyesmi volt, csak mellettem nem személy állt, hanem a saját önbecsülésem és az öv, amely szorított, valahányszor egy rosszabb jegyet kaptam. A szüleim is támogattak természetesen, de megmondták, h nem tudnak anyagilag is úgy, ahogyan szeretnék. Egész úton ezen gondolkoztam és oly mértékben belefeledkeztem, hogy észre sem vettem, h Lili elaludt. Nagyon aranyos volt.

A főváros külvárosába érve fel kellett hívnom Tomot, mert még nem igazán igazodtam ki a városban. Tökéletesen elmagyarázta a legrövidebb utat. Így pikk-pakk új otthonunkba értem Lilivel. Nagyon tetszett neki az új lakás. Rögtön meg is találta új szobáját, ahová ugyan még csak egy ágy és egy íróasztal, illetve egy szekrény volt berakva, de imádta. A ruháit azonnal ki is pakoltam neki szépen be a szekrénykéjébe. „Anyu mikor lesz már tele az íróasztalom is?"- kérdezte tőlem. „Amint iskolába fogsz járni. A jövő héttől."- mosolyogtam rá melegen. Igen. Mostantól Lili is tanulni fog. Mert már elmúlt 6 éves. Imádta a gondolatot, h jövőre már fog tudni írni, olvasni és számolni. Azonban egyúttal félt is az iskolától, mert ez egy újabb közösségbe való beilleszkedést jelentett neki, habár közvetlen volt az emberekkel.

„Halihó, drágák!"- köszönt időközben Tom is. Nem is kellett nekem több, azonnal kirohantam Lili szobájából egyenesen Tom nyakába ugrottam, úgy örültem neki, h látom. Már lassan 1 hónapja nem láttam őt, mert vagy neki nem volt jó, mivel folyamatosan ügyelt, vagy én nem értem rá éppen, mert pakolásznom kellett, vagy Lili iskoláztatása ügyében jártam el. „Szia!"- mondtam neki, azzal már meg is csókoltam. Érezhette, h nagyon hiányzott nekem, mivel nagyon kajánul vigyorgott. „Milyen volt az utatok?"- „Nem volt semmi probléma sem, Lili bealudt."- „Ő hol van most?"- „Óóó! Ő most éppen az új szobáját nézegeti."- „LILI! Nekem már nem is köszönsz, csak az új szobádnak?"- kérdezte kedvesen Tom Lilitől. „Dehogynem! Szia Tom!"- azzal megölelte, mire Tom az ölébe vette és úgy vezette végig az egész lakáson. Hihetetlen, h Tomot még csak alig egy éve ismerem és Lili ilyen könnyen elfogadta. Nagyon jól elvoltak ketten, pedig bevallom őszintén, h az elején féltem, h jól ki fognak-e vajon jönni. Hogy Lili elfogadja-e őt, és amitől még jobban, h Tom elfogadja-e Lilit. Mert ha Tom nem tudta volna elfogadni, akkor kénytelen lettem volna búcsút mondani neki, mert engem senki se akarjon elválasztani a lányomtól, vagy erőszakkal bántalmazni. Ha Lili nem tudja elfogadni arra azt mondom, h majd idővel talán megoldódik, de így volt ez a legjobb. Talán elmondhattam, h ugyan Tom még nem volt a férjem, de egy családként tudtuk a mi kis 3-unkat felfogni, és én meg imádtam az anya szerepében tetszelegni, bár sokat kell majd tanulnom az egyetem miatt...

Na ez volt az eddigi utolsó fejezete a Lili és Énnek. Nem tudom, h fogok-e még írni, valószínűleg igen. : ) Csak idő kell.

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat