4. fejezet.

Csak teltek a hetek. És ott voltunk, h nyár van. Mintha csak egy fuvallat lett volna az egész év. Egyszer csak azt vettem észre, h máris itt van Lili születésnapja és én nem vettem neki semmit sem! Július 10. Egyre csak közeledett. De le sem tudtam volna magamról vakarni egy percre sem. Emlékszem, h egyik nap a teraszon ültem vele délelőtt és ő játszott a babájával, amit időközben anyám vett neki. Az ebéd közben boldogan fortyogott a tűzhelyen. Aznap én főztem a családra, mivel édesanyám Pestre ment fel könyvelni. 10 óra körül lehetett, amikor egyszer csak csörgött a telefonom. Oda nyúltam, h felvegyem, amikor megláttam, h ki hív. Mintha csak tüzes vasat fogtam volna úgy dobtam el magamtól a készüléket. Nem! Az lehetetlen! De hát mégis, hiszen itt hív. Ő volt az, aki miatt éjszakákat sírtam át, még karácsony körül. Lilinek persze nem mondhattam meg, h mi a baj, szóval olyankor sírtam amikor ő már régen aludt. Kimentem a fürdőbe és ott. Órákon át. Persze amikor elment tőlünk a szünetem utolsó napján utána már könnyebb volt sírni, h ne vegye észre senki sem.. Persze azóta azt hittem, h sikerült elfelejtenem, de mégsem. Hiszen, még most is akkorát ugrott a gyomrom amikor hívott! Vajon miért keres? Csöndes hallgatásomat a lányom zavarta meg. „Anyuci, ki hív?"- „Egy bácsi. Egy nagyon-nagyon gonosz bácsi." Csak ennyit mondtam neki azzal fel vettem a telefont. „Háló?"- „Szia, Eliza!"- majd csöndes hallgatás. „Miért hívsz?"-„Nem tom. Csakúgy. Hiányzol."- nem értettem, h miért, de bementem a nappaliba és elkezdtem halkan zokogni. „Ugye, most nem sírsz?"- nem válaszoltam- „Jaj, Eliza ne sírj, kérlek!"- „Nem tudok nem sírni. Még van pofád felhívni az egész után? Van fogalmad arról, h én mennyit szenvedtem?!"- hallgatás. Utálom a hallgatást. Dühös lettem, de vmiért nem vágtam le a telefont, úgy éreztem, h ha megteszem, soha többé nem jön vissza a pillanat. És annak meg élni akarok. „Szeretnék veled találkozni vmikor.."- „Hogy jól megdugjál, vagy mi?"- csípősen válaszoltam, de nem érdekelt. Rengeteget szenvedtem már, és olyan boldog voltam aznap és erre így elrontani a napomat! Pofátlanság.. „Csak találkozni. Bent a városban. Remélem, h vmikor ráérsz. Mondjuk jó lenne egyszer együtt bulizni is, de a városnak jobban örülnék. Tényleg hiányzol. Majd még hívj. Le kell tennem."- a hívás megszakadt. Én csak álltam a nappali közepén és zokogtam. A hívás időtartama 2 perc 31 másodperc volt. Ennyit rabolhattam el az életéből. Jobban mondva. Ennyit szánt ő rám. A helyzet az, h nekem is hiányzott. Szerettem őt. És sajnáltam, h ennyiben maradt a dolog kettőnk között, de az is tény, h rengeteget szenvedtem miatta. És a legvégén meg közölte, h csak kihasznált. Mikor megfordultam Lilivel találtam szembe magamat. Megilletődött volt és mintha felzaklatta volna valami, de csak ennyit kérdezett: „Anyuci, téged most érzelmileg molesztáltak?" Akaratlanul is elkezdtem kacagni. Alig volt 4 éves és már ilyen szavakat használ. „Ezt a szót is Emiltől hallottad?"- „Igen, amikor még hallhattam..." vágott savanyú pofát Lili és vakarta meg a homlokát. Mint aki gondolkozik. „De már sosem fogok ilyeneket hallani tőle, mert elköltözött!"- Mondta földöntúli szomorú hangon. „Jaj, Lili! Ígérem, h fogsz még vele találkozni! Ha akarod, most felhívom az anyukáját és megbeszélem vele, h jöjjenek le Győrbe!"- „Komolyan?" - „Komolyan." Mosolyodtam el. Erre ő is elkezdett vigyorogni, mint egy tejbe tök. Imádtam ezt a vigyort. Annyira édes volt. Ilyenkor látszott a kislányos nyári szünet a két első foga között. Eztán odamentem hozzá és megölelgettem majd megpusziltam. Láttam rajta az önelégülést, h megint sikerült valamit megint elérnie. Ekkor jött le a tesóm, Erik. Mintha csak áramot vezettek volna Lilibe rögtön kiugrott az ölemből és azt mondta: „Erik, Erik! Akkor elviszel a játszótérre?" - „Hát nem tom. Ma sok dolgom van, de ha nagyon akarod tudok rád szánni egy órát, de csak most." - „Rendben!" - vigyorgott megint Lili. Erik ekkor hozzám fordult. „Hát veled meg mi történt?" - „Érzelmileg molesztálták!" - hangzott Lili válasza. Megint nevettünk rajta. Erik jó testvérem volt nagyon. És ami nagyon fontos: Érett! És igazán szerette Lilit. Nagyon jó nagybátyja volt. Amolyan apa pótló, mert hát sajnos azt még mindig nem tudjuk, h ki az apja.. „Értem. Te molesztáltad, Lillus?" - „Nem! Valami gonosz bácsi hívta és gondolom Ő" - „Ki hívott?"- „Ő" - válaszoltam neki. „Mit akart?"-„Találkozni."- „De ugye nem akarsz elmenni?"- kérdezte tőlem Erik. Hallgattam inkább. A helyzet az, h nagyon is el akartam menni. Méghozzá mindenáron. Nagyon hiányzott nekem. Még a nevét is fáj kimondanom. „Szóval igen. Ha jó ötletnek találod akkor valamikor tudok vigyázni Lilire, ha akarod." - „Tényleg?" - „Igen, tényleg, de ha még egyszer a padlóra kerülsz miatta akkor megverem!" - „Köszönöm, Öcsi! Hány óra van?" „10, miért?" - „Semmi csak akkor elkezdem panírozni a húst." Miközben vettem elő a húst és a klopfolót hallottam ahogyan elindulnak. Lili még felvette az új cipőjét amit az én nagyanyám küldött neki. Imádta, mivel rózsaszín volt és virágok voltak rajta. Hallottam, ahogyan még Erik pöröl vele, h ne azt vegye fel, mert belesül a lába, de Lilit nem igazán izgatta. Csak vette fel aztán közölte vele, h indulásra kész. Hihetetlenül magabiztos volt már így 4 évesen is. Erik a végére már csak legyintett egyet. Nem izgatja ő magát ilyeneken. Ajtócsapódás. Ezután csendesen belefeledkeztem a munkába. Hallgattam a klopfolás zaját és közben gondolkoztam. Vajon mit akarhatott? Klopf, klopf, klopf, klopf.. Miért hívott fel? Mert biztos, h nem találkozni akar... azaz, persze, találkozni akar, de nem csak azt! Tudom és érzem. De miért vágta le ilyen hamar a telefont? Miért? Azzal fogtam a telefonomat és bepötyögtem az sms-t: „Szia! Nem tudom, h mit akarsz, de holnap délután ráérek... remélem te is! Majd írj vissza!" Nem írtam se puszit, se sziát. Csak elküldtem amit írtam és közben főttem a levemben, h megint eléri azt, amit akar. Hihetetlen egy ember! Alig tettem le a telefonomat már jött is a válasz: „ Holnap, d.u 6 fele jó nekem. Akkor a hídnál. Sziapuszi! Addig is legyél jó!" Úgy döntöttem, h kissé megváratom a válasz sms-emmel, szóval még kiklopfoltam az összes húst majd elmentem kezet mosni és aztán nagy kegyesen vissza írtam neki egy „Ok"-t. sajnálom, de több, mint 7 hónapon át kihasznált, még szép, h nagy kegyesen megyek bele minden egyes találkozóba amit szervez velem! Igazából a leghelyesebb az lett volna, ha elküldöm a francba. De erre képtelen vagyok valamiért. A helyzet az, h érdekel a mondanivalója.  Az ebéd előtt kicsivel értek haza Erikék. Apu akkor már rég hazaért a rendelésről és mondta, h van egy jó híre a számunkra, de majd csak akkor fogja elmondani, h ha mind együtt vagyunk. Szóval várhattunk még a vacsoráig... Addig is előhoztam a holnapi városba menetelt apunak, aki csak nézett rám egy nagyot. Nem értettem, h miért, szóval megkérdeztem, h miért baj az, h be akarok menni a városba. „Nem baj, Eliza. Ellenkezőleg, ez jó! Végre élni akarsz. És ennek örülök. Megérdemled végre, h élhess, szóval bemehetsz, csak hát tudod, neked mindig is olyan fontos volt Lili, h azt hittem, nem hagyod magára egy percre sem, ha veled is lehet." - „Pár órát kibír nélkülem. Addig te meg anyu is vigyázhattok rá! Nem hal bele." - „Ezt én tudom, és szívesen vigyázunk rá." - „Vigyétek ki a Dunára a kutyával együtt! Imádni fogja." - „Rendben."- mondta apám majd bekapcsolta a TV-t, ezzel is jelezve, h a beszélgetést ezzel befejezettnek tekinti. Tehát a holnap végleges lett. Csak ekkor jutott az eszembe, h Jesszusom! Mit fogok én felvenni? Nyugodj meg, Eliza! Csak valami könnyedet. Mondjuk egy miniszoknyát és egy felsőt. Meg magas sarkút? Vagy a converse cipővel inkább? Végül is nem olyan magas, de a magas sarkúban sokkal szebb lábaim vannak. A Felső meg ne legyen mélydekoltázsú. Nem akarom, h a melleimet bámulja végig. Még csak az kéne! Szóval a mintás kék pólómat vettem fel és a fehér miniszoknyámat a hozzáillő converse cipőmmel. Így még alacsonyabb lettem. Utáltam, h sok pasinál magasabb vagyok, pedig a lányok között egy átlag magasságom volt. 165-166 centi magasság az eléggé átlag, nemde? Szóval, h ezt elterveztem már be is esteledett és én egyszer csak azon kapom magamat, h elhagytuk a vacsorát és Apu még mindig nem mondta el, h mi az a meglepetés. Szóval olyan este 9- fél10 Lilit lefektettem aludni majd kimentem csatlakozni apuékhoz beszélgetni. Éppen egy politikai vitát folytattak. Erik természetesen nagyon belemelegedett. Alig lehetett őket leállítani, ezért én meg Anyu feltettünk egy teát főni. Megkérdeztem Anyut, h milyen napja volt, ő csak annyit mondott, h fárasztó volt nagyon és, hogy még csak kedd van. Aztán rátértünk Lilire. Furcsa volt nagyon. Aztán adott pénzt, h vegyek Lilinek ajándékot holnap, mert hallotta, h megyek be a városba. Mondtam neki, h igen, de nem hiszem, h eljutok a Plázába. Ő erre azt mondta, h üsse kavics majd maximum bemegyek csütörtökön is. Ekkor vége szakadt a beszélgetésünknek mert a teavíz jelezte, h készen van. Jó meleg, gőzölgő tea. Imádtam az ilyen nyári estéket. Jó volt anyáékkal beszélgetni ilyenkor. Olyan megható volt a családi légkör ami ezek alatt az idők alatt még jobban össze forott közöttünk. Amint kiértünk a teával Apu intett Öcsinek, h hagyja abba, most egy komoly dologról fog szó esni. És így is történt. Anyu még kiöntötte a teát 4 hatalmas gőzölgő bögrébe, majd belekezdett a mondandójába. „Elizám, nemrég voltam az otthonban, ahol Lili lakik télen. Tudtad, h nincs normális fűtés?" - „Igen, Apu, tudtam. Nincs rá keretük." - „Igen, hallottam. És azt tudod-e , h milyen szobában lakik?" - „Nem. Még sosem engedtek fel a szobájába. Te ott is voltál?"- „Sajnos igen. Van egy matraca lent a földön meg rajta 2 pokróc. Nincsen még egy párnája sem. Múltkor ügyeletben oda hívtak ki, mert egy gyerek beteg lett. Rettenetes higiéniai körülmények vannak ott." - „Sajnos, tudom. Azaz sejtettem, bár Lili sosem mesélt az otthon-beli körülményekről. Azok mindig kimaradtak a mondandójából. Mindig csak azt mondta el, h kivel beszélt stb." - Összeszorult a szívem amikor hallottam apámat beszélni, mert folytatta a wc állapotáról és a többiről. Összeszorult, hiszen minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének és annyira de annyira akartam, h a legjobbat kapja. És mégis. Ott követtem el a legnagyobb hibát, h nem adtam örökbe annak a fiatal házaspárnak annak idején. Csoda, h nem asztmás! Jesszusom, amint lesz pénzem, elviszem egy komolyabb kivizsgálásra a korházba, tudom, h drága, de majd maximum nem kérek semmit sem a születésnapomra. Úgysem egy nagy ünnep. Még csak 17 éves leszek alig 10 nap múlva, nem nagy dolog igazán. Merengésemből anyu szakított ki. „Szóval mivel ilyen rettenetes körülmények között kellene felnőnie, szocializálódnia és a többi úgy döntöttünk, h kivesszük őt az otthonból és egyelőre a nevelő szülei leszünk. Ideiglenes nevelőszülei. Ez azt jelenti, h a felügyeleti jogot egyelőre mi látjuk el, mi írjuk alá a papírjait és amint elmúltál 18 ez automatikusan át száll rád, csak nem mint ideiglenes, hanem, mint végleges." - „Komolyan mondod?"- kérdeztem meghatva ezen a gesztuson. Rettenetesen nagyvonalú gesztus volt ez a szüleimtől, még akkor is, ha tudtam, h ez nem terheli meg őket túlságosan anyagilag. Anyám a kérdésre csak bólintott. Én meg elkezdtem sírni örömömben. Úgy döntöttünk, h Lili születésnapján közöljük vele a hírt. Este ezután az örömteli hír után még rengeteget beszélgettünk. Természetesen Liliről, és, h anyu mit vett neki. Mondta, h vett neki egy biciklit, mivel én is kb ennyi idősen tanultam meg biciklizni, mint amennyi most ő. Mondtam neki, h én ezt elhiszem és ez mind szép, meg jó, de nem akarom, h eltörjön a keze vagy bármi más baja essen. Erre Öcsi közölte, h nem lesz semmi baja max eltűnik pár órára de ne aggódjak, mert rossz pénz nem vész el. Olyan éjfél felé feküdhettünk le mindannyian. Mondhatom, h kipihentem magamat, amikor másnap reggel 6kor keltett Lilike, h ő éhes és kakaót is szeretne inni. Kértem tőle csak még 5 percet.. De nem hagyta. Ezért hát felkeltem, hamarabb, mint anyu sok-sok éve először. Furcsa volt az egész nap, csak átszaladtam rajta. Egyre közeledett a találkozó időpontja. Lilivel kimentünk a kutyához játszani. Még nem mondtam meg neki, h nálunk fog lakni. Úgy döntöttem, h még nem. Majd csak 10ikén, a születésnapján közlöm vele a hírt, h tudjon minél jobban örülni neki. Időközben talált 2 csigát, amit be akart hozni a házba, de mondtam neki, h arról ne is álmodjon, mert a nagyi mérges lesz. Erre, mintha csak valami rossz dolog lenne el is dobta mindkettőt. Szegényem, a nagyi tavalyi fegyelmezését nem nagyon tudta elfelejteni- megjegyzem, teljesen jogosan. Miután megebédeltünk úgy döntöttem, h lefekszem aludni 4 óráig. Megkértem Eriket, h menjen el egy kicsit Lilivel a tóra és foglalja le. Álmodtam. Évek óta először. Eddig mindig annyira kimerült voltam fizikailag is és szellemileg a sok tanulás és a folyamatos munka mellett, h nem volt időm arra, h álmodjak. Hihetetlen volt a meglepetés számomra is, amikor felkeltem és eszembe jutott az álmom. Először csak egy kis szelete aztán a szelet körül történt események és a legeslegvégén hirtelen minden bekattant. És rájöttem, h nem rémálmom volt, hanem egy boldog álmom. Ami önmagában nem tartalmazott semmi féle boldogító eseményt, de mégis boldoggá tett. Az igazság az, h álmomban egy teljesen átlagos gimnazista lány voltam. Nem voltak olyasmi problémáim, h mi lesz velem és a lányommal 18 éves korom elteltével. A legeslegnagyobb gondom az volt, h megtanultam-e aznapra a történelem leckét. Hihetetlen volt átélni nekem ezt, hiszen sosem tapasztaltam. Sosem gondoltam bele, h milyen lenne. Talán megtiltottam magamtól. Nem tudom, de amikor zuhanyoztam jutott eszembe, h mennyire elfoglal és lefoglal a lányom. Szinte elrabolja az életemet. Igaza van apámnak. Ritkán járok el ide vagy oda. Egészen egyszerűen nem engedi a becsületem. Nem engedi, h megengedjem magamnak ezt a luxust, h éljek! Ami meg régen rossz! Rájöttem, h élni akarok és ha ehhez az kell, h többet legyek a városban és kevesebbet a lányommal, akkor ezt teszem! Igen, csak ez az egy megoldása van az ÉLETNEK. Amikor ezt az egészet átgondoltam jutott csak eszembe, h milyen rettenetes ember vagyok. Kiszálltam a fülkéből és magamra néztem és életemben először hányingerem volt magamtól a saját gondolkodásomtól és a hirtelen támadt elméletemtől. Undorodtam magamtól. <br /> Mikor elkészültem lementem a földszintre, h elköszönjek Lilitől és a többiektől. Furcsa volt őt otthon hagyni. Egyedül. Hogy nálunk van és mégsem velem. Erre még sosem volt példa. Hirtelen átsüvített a gondolataimon, h ez is azért van, mert nincs életem, de ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem és megint lelkiismeret furdalásom lett. <br /> Amikor odaértem a megbeszélt helyre már várt rám. „Szia, Eliza!"- „Szia!"- „Hová menjünk?"- „Nem tudom, de olyan helyre ahol tudunk beszélgetni! Érdekel, h mit akarsz nekem mondani." Rengeteg mindenről beszélgettünk. De csak nagyon nehezen lyukadt ott ki, ami igazán érdekelte, a lányom érdekelte, h miért nem mondtam el neki. Elmondtam neki mindent. A szülésem és a terhességem körülményeit, a mostani- azaz a volt életkörülményeit és, h magamhoz vettem, azaz, h a szüleim magukhoz vették. Érdekes volt, és egyben furcsa. Tényleg érdekelte, és mivel én megnyíltam neki, ezért ő is megnyílt nekem. Elmondta, h miért nem tudtunk együtt lenni, és, h miért is keresett most meg engem. Ekkor lyukadtunk ki Lilinél. Elmondta, h azért nem bírt velem egy normális kapcsolatot létesíteni, mert érezte, h valamit titkolok előtte, h valamit szégyellek. Rettenetesen fájtak a szavai, mert ezek után arra tért ki, h van egy lány akivel most úgy néz ki, h lesz valami. Ez fájt a legeslegjobban. Ugyan, mit is vártam? Hogy majd könnyek között boldogan egymás karjaiba omlunk és ő szerelmet vall nekem mire én meg rebegek annyit, h minden elfelejtődött? Hát igen, erre számítottam, de sajnos rá kellett jönnöm, h ő most csak barátként keresett fel. Végtelenül szomorú voltam, és sajnáltam, h nem lehet több kettőnk között. Soha, de soha többé. De ezzel is meg kell tanulnom együtt élni, mint a többi dologgal együtt, amik úgy befolyásolták az életemet. Hiába tudom, h ezzel tudok a legkönnyebben együtt élni a sok közül, talán mégis ez fájt az egyik legjobban. Még sosem voltam szerelmes és ennek a fiúnak odaadtam volna mindenemet. A szeretetemet, a megbecsülésemet és az odafigyelésemet is. Fájt. Kínzott és égetett. Minden levegővétel fájt a baloldalon és tudtam, h mindjárt kitör belőlem a sírás. És jól gondoltam. Alig szálltam le a buszról elkezdtek potyogni a könnyeim, és erőt vett rajtam a zokogás. Mivel ilyen állapotban voltam, h fizikailag fájt létezni nem mentem egy tapodtat sem. Jól emlékszem arra az estére. Még az eső is eleredt. Mintha csak ő is siratna engem. A buszmegállótól csak 3-4 percre laktam csupán, de egy parkon kellett átvágni hozzá. Emlékszem, h a szakadó nyári zápor és a lebukás elől egy fa tövéhez bújtam el. Nem érhetett eső és senki sem láthatott meg. Jólesett a gyötrő magány. Már 10 óra is elmúlt amikor egyszer csak rezgett a telefon a zsebemben. Sms-em jött. Tőle. Csak ennyit írt: „Jó volt téged újralátni. Majd többször is összedobhatnánk egy ilyet. Jo8neked!" A telefont a fához vágtam és felzokogtam miközben azt kiabáltam: „Miért? Miért kell engem kínoznod?! Miért pont én?" Többre sajnos nem emlékszem. Másnap otthon ébredtem és csak annyi derengett, h valaki hazavitt, de hogy ki volt az? Sosem tudtam meg név szerint. Apámék pedig biztosra mondták, h a saját két lábamon mentem haza...

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat