5. fejezet.)

„Ébresztő, Eliza!"- megint reggel van. Fenomenális. Tegnap is sokáig voltam fent, mert mesét mondtam Lilinek. Már 6 éves és még mindig mesét kell neki mondanom. Mindjárt végez az óvodában. És különben is tud már olvasni. Pluszban meg tegnap vihar volt, és Lili nem tud aludni a viharban. Ott kellett lennem, amíg el nem alszik és végig meséltem neki. Az én gyerekkoromról, a nagymamám gyerekkoráról. Mostanában rákapott ezekre a történetekre. Hihetetlenül érdekelték a történeteim, mint engem a nagymamám történetei. Emlékszem rá, h amikor nála aludtam mindig az ő meséit kértem. Még 10 évesen is, pedig már kívülről fújtam mindet. És most Lilinek is elmondom ezeket a történeteket, mert úgy gondolom, h a nagymamám történeteit ismernie kell. Hiszen az még egy olyan világban történt amiben nem volt TV, Internet, Telefon, stb.. Csak rádió és még az se mindenütt. Tudnia kell hallani az igazi szegénységről és arról amikor még az emberek (főleg a falusiak- azaz csak ők) még öntermelők voltak. Igen, ezekről tudnia kellett, h tudja pontosan, h milyen jó dolga van. Főleg az utóbbi 2 évben volt nagyon jó dolga. Amióta nálunk lakik. Hiszen mindenki szereti és elismeri. Sikerült kinőnie a „hiba gyümölcse" szerepéből. Kinyomtam a fogkrémet a tubusból a fogkefémre miközben gondolkoztam. Majd elkezdtem fogat mosni. Továbbra is gondolkoztam. Gyönyörű szeptemberi reggel volt. Már kezdett hűvösödni, de még nem kellett a kabát. Ez volt az utolsó évem a gimnáziumban. Nagyon sajnáltam. Eszméletlenül hamar elment. Halkan mentem, h nehogy felébresszem Lilit. Apámék lent kávéztak. Öcsém meg még csak a reggelinél tartott. Én már nem reggelizek. Leszoktam róla. Nincsen rá időm. A jogsit is alig tettem le. Nehéz tanulni egy eleven gyerek mellett. A 18ik születésnapi partim idejére is alig tudtam rábízni valakire. Már csak a sminkem hiányzott, és indulásra készen voltam. 7.15. Jól van, nem kések el. Első órám amúgy is fizika fakt volt. Eriknek nem volt első órája, szóval ő kiderült, h busszal megy. Jókor szól. Mindegy bepattantam a kocsiba és beindítottam a motort, majd kiálltam a garázsból és elindultam. Már megint majdnem elütöttem azt az idióta kutyát. Igazán meg tanulhatna viselkedni. Természetesen összeugrált a ház és a garázs közötti 20 méteres úton. Még a barátnőmet is be kellett vinnem kocsival az iskolába. Jobban mondva a városi buszmegállóig, mivel annyi időm nincs, h bevigyem teljesen, de ennek is örülhet, legalább kelhet később és hamarabb bent van az iskolájában. Sajnos ő egy másik iskolába járt, mint én. Eltekintve ettől rengeteget találkoztunk. Nagyon szerettem, szinte úgy, mintha a testvérem lenne. És eszméletlen hatással volt rám. Egy szavába tellett lenyugtatni, felzaklatni, sírásra késztetni és elmondani, h mi bánt. Vele mindig igazán őszinte voltam, és nem várt el tőlem semmit sem, csak a barátságomat. És ezt szerettem benne, h nem várta el, h ott legyek mellette, mert olyan természetes volt, h ott vagyunk egymásnak, h nem várt el semmit sem a barátságunktól. Csak voltunk egymásnak. Sok olyan ember van akit igazán szeretek. Egypár osztálytársam, és még az osztályon kívül is. Rengeteg barátom volt, ez az igazság. De csak kevés igazi. Volt olyan, akiben csalódtam és volt olyan is akiről sosem gondoltam volna, h olyan barátom lesz, amilyen. Volt olyan is, aki bennem csalódott és mégis adott nekem egy esélyt, h bizonyíthassam a barátságomat. Ezért is bocsátok meg az embereknek. Mindenki érdemel még egy esélyt. De csakis egyet. Ha még egyszer elköveti ugyanazt a hibát vagy valami olyat amivel nagyon megbánt akkor az nem barát. Ilyen barátom is volt. VOLT. Az ilyen embereket mindig elkezdtem egy idő után ösztönösen kerülni. Magam sem tudtam, h miért. Talán ez a gátlásosságomnak köszönhető, ami azok alatt az évek alatt alakult ki, mikor nem beszélhettem se Liliről se a megerőszakolásom körülményeiről. Rettenetes időszak volt. Most is borzongok, ha rágondolok. Szerencse, h nem emlékszem az esetre, h hogyan történt, mert akkor már biztos nem élnék. Beértem a ház elé. Leparkoltam, majd kiszálltam az autóból és becsöngettem. Természetesen megint késésben volt, mint mindig. „Á, Eliza! Mindjárt végzek, már csak fel kell vennem a cipőmet meg fel kell tennem a szemceruzát."- „Gondoltam, h nem fogsz elkészülni, Tifanny."- nevettem. Mindig megnevettetett.. Főleg, amikor ennyire késében van. Mókás volt, ahogyan kapkodott. Én csak nagy rutinosan leültem az asztalhoz és elkezdtem lapozgatni az aznapi újságot. Szinte otthon voltam, még egy kakaót is csináltam magamnak. 10 perc után végzett mindennel én meg csak fogtam magamat és beültem a kocsiba. Tifanny, csak megállt a kocsi előtt és azt mondta: „Nem lehetne, h ma egészen véletlenül..."- „Nem."- „Naaa, kérlek! Csak a buszmegig. Aztán átadom neked a kormányt. Kérlek!"- „Hol a jogsid?"- „Az asztalomon. Beme.."- „Arra már nincs idő!"- a vita eldőlt. Nincs idő, és valóban igazam volt. 35 volt és elkésik az első óráról ha nem megyünk. Mindig ezzel szereltem le, de a múltkor hozta a jogsiját is. Akkor túljárt az eszemen, szóval megengedtem neki, h vezethesse a kocsit. Lehúztam a tetőt, h kabriózhassunk. Ilyenkor azonban sajnos csak nagyon keveset tudtunk beszélgetni, pedig csak dőlt belőlünk a szó. Szóval lassan mentem. Természetesen bekerültünk a legnagyobb dugóba. 2 kilométert totyorogtunk. Mondhatom, h tiszta ideg volt. 45 és 50 között raktam ki buszmegállóban. Így pont beért. Én meg mehettem tovább a belváros irányába. És még helyet is kellett keresnem. Természetesen megint elkéstem. És megint igazolnom kell a faktot. Utál engem ez a tanár, esküszöm! Már megint csak egy hely volt üres, szokás szerint az első padban a tanári asztal előtt. Legalább tudok figyelni. Talán ez volt az egyik oka annak, h jó voltam fizikából a másik meg, h halálra tanultam magamat. Ebből akartam ugyanis érettségizni és volt mit pótolnom- sajnos. Az egész előző évet azzal töltöttem el, h külön órára jártam el heti kétszer is, h tudjam valamennyire. Eddig egy dolgozatot írtunk és az is 5ös lett. Szóval valószínűleg volt értelme. Jajj ne, rezeg a telefonom. Sms-em jött. Gabriella volt az, h beért-e Nina az iskolába. Visszaírtam neki, h fogalmam sincsen, és, h hogy-hogy nem együtt jöttek. Sosem értettem, hiszen testvérek. Jöhettek volna együtt. De mindig összevesztek valami hülyeségen. A múltkor a zoknin. Szóval felemás zokniba jöttek el iskolába. Ezt találták ki, h ne csak az egyik szívjon, hanem a másik is. Mondjuk nem nagyon látszott, csak ha leültek. Mert akkor a gatya alól kilógott. Valaki szólt. Hátranéztem és az egyik a-s fiú szólt, akivel jóban voltam. „Miért késtél, megint Eliza?"- „Mert Tifanny nem készült el időre."- „Figyeljenek, kérem!"- szólt a tanár. Ekkor néztem csak körbe a teremben és megláttam Őt. Ő is rám nézett. A tekintetünk találkozott. Még mindig fájt, pedig már több mint 1 éve volt az utolsó találkozásunk. Azóta megpróbáltam kerülni, de nem tudtam őt elfelejteni. Ő több volt, mint egy egyszerű fiú. Ő még mindig a fiú volt. Feszengve fordultam vissza tábla felé. Írtam. Azonnal átláttam az összefüggéseket. Ezért szerettem a fizikát. Annyira egyszerű volt. Tanulni sem nagyon kellett, csak, ha muszáj volt. 45 perc idegörlés után hála istennek kicsöngettek a faktról. Nekem lyukasom volt. Már tegnap megbeszéltem Annával, Ninával, Ginával, Dinával és Pollyval, h találkozunk a téren és elmegyünk reggelizni egyet. Ma én fizettem, mivel elég sokkal tartoztam már nekik. Hirtelen mindből kitört a szó. Hogy mit csináltak és hol voltak a hétvégén. Anna megint felszedett valami pasit magának, akibe megint eszméletlenül szerelmes volt. Ninán most nem volt fordított zokni, viszont Ő is buliban volt. Egy habpartiban a Balatonon a barátjával, aki tavaly ballagott el az iskolából. Gina, Dina és Rita meg együtt buliztak a pasijaikkal egy szórakozóhelyen. Engem is hívtak, de a lányomra hivatkozva lemondtam. És milyen jól tettem! Lili egész hétvégén beteg volt. Igazából ma már én is köhécseltem, de nem éreztem magamat betegnek. Fertőzőnek igen, de az más kérdés volt. Ahogyan ültünk az asztalnál és mesélték nekem a történeteiket csak arra gondoltam, h mennyire összeforrtunk, mint barátok. És mennyire megszerettem őket. Hiába. 3 év az 3 év. Pedig annyira különbözőek vagyunk. Gina a kicsit visszafogottabb, akinek mindig van véleménye mindenről, de megtartja magának és nem mondja el senkinek sem. A nagydumás, nagyszájú, szabadvéleményű Dina, aki hihetetlenül egyenes ember. Mindig megmondja, h mit gondol a dolgokról. Egy hibája van. Szereti magát rossz fényben feltüntetni. Pedig nem rossz ember. Sőt. Nagyon is jó. Csak ne lenne ennyire pesszimista. Aztán Anna. Talán ő az az ember, aki a legtöbbet változott az évek során. Szereti magát feltüntetni egy nagyképű ribanc szerepében, pedig abszolút nem ilyen. Hozzá mindig fordulhattam, mert rettenetesen sok mindenen keresztül ment. A múltja és minden ami most ő maga arra büszke lehet. A nullából építkezett fel olyanná amilyen most. Polly. Szolid és halk lány. Az egyik legszebb lány az osztályunkban. Véleményem szerint élvezi a kitüntetett figyelmet, ami ezzel a titulussal jár, de néha valóban zavarja. És Nina. Róla nem igazán tudom, h mit írhatnék. Rengeteg testvére van és ő is rettenetesen tapasztalt ember a pasizás terén is. Hozzá is mindig fordulhatok segítségért. Egyszer hajnali egykor mentem hozzá és nem elég, h elszállásolt még meg is hallgatta a problémáimat. Számíthattam rá, és örülök neki, h nagyon régen megbocsájtottam neki egy hülyeségét. Ő jó ember, de mindenkinek meg van a maga keresztje. Azóta változtatott a viselkedésén és egy kiegyensúlyozott kapcsolatban él egy fiúval, akit még nem csalt meg! Ezért pedig csodálom- már nem azért, h nem csalta meg, hanem azért, mert még mindig együtt volt a fiúval. Egyszer csak azon vettem észre magamat, h mindenki szedelődzködik és mondják nekem, h fizessek. Megint elmerengtem. Basszus! Megint nem figyeltem rájuk. Túl sok dolog van a fejemben, az a baj. Még délután el kell mennem az oviba is Liliért, aztán meg tanulnom is kellene. De délután találkozom Tifannyval is. „Megint szótlan voltál, Eliza. Valami baj van?"- Jött oda mellém Dina- „Nem, dehogyis, Dina! Minden a legeslegnagyobb rendben van."- pedig semmi sem volt a helyén. Az igazság az, h nagyon felkavart az, h Őt kellett látnom. A lányok pedig nem tudtak róla, h még mindig szerelmes vagyok belé. Azt hitték, h csak szimplán a megerőszakolásom miatt nem vagyok pasikkal. Pedig nem. Mivel nem emlékszem rá, ezért nem stresszelem magamat ezen. De Ő nagyon zavart. Még mindig szerettem őt. Pedig már nagyon rég volt az mikor depressziós voltam miatta. Egy csődnek éreztem magamat. Miért kell mindig mindent elrontanom? Ezt is az én hibámnak éreztem. Pedig tudtam, h nem csak az én hibám volt. Azóta ő persze már rég el felejthetett engem, mert már túl van vagy 5-6 barátnőn. De akkor miért néz engem úgy, ahogyan? Miért csinálja ezt? Múltkor kivételesen időben érkeztem fizika faktra akkor is odajött hozzám és megkérdezte tőlem, h mi újság. Mondtam neki, h semmi sincsen és megkérdeztem tőle, h vele mi van. Erre közölte velem, h szakított a barátnőjével már 1 hónapja. Csak mostanában nem mondta nekem, mert nem vagyok fent sosem msn-en és még itt se nagyon tudunk beszélgetni, mert nem nagyon járok időre órákra. Eszméletlenül szép meleg barna szemei vannak. És ahogyan beszélt meg, ahogyan megjelent valahol vagy csak körül nézett. Minden mozdulata olyan menő volt. Pedig én sem voltam olyan senki sem figyel rám lány, de Ő. Ő nem szólt túl sokat, de ha beszélt mindenki rá figyelt. Ilyen volt a megjelenése és kész. Furcsa ember volt. Nem értettem, h miért akar velem beszélgetni. De igazából nem is érdekelt, csak azt tudtam, h beszélgetni akar velem. „Eliza! Hahóóó mi a te véleményed?"- szólt nekem Anna- „ Tessék, ne haragudjatok nem figyeltem."- „Csak meg kérdeztem a véleményeteket, h szerintetek a barátom normálisan viselkedett-e velem most hétvégén. Mindenki elmondta a véleményét. De te ma feltűnően szótlan vagy. Jó, alapjárton se sokat beszélsz, de azért van véleményed a dolgokról. Szóval?"- „Ne haragudj, Anna, de nem nagyon figyeltem. De mixelve gondolom azt, amit mondtak a többiek."- Ők nevettek. Ekkor léptünk be az iskola kapuján. A nap hátralévő része hamar eltelt. Furcsán hamar. Beültem az autómba és elindultam az oviba Liliért. Arra gondoltam éppen, h vajon Gabi miért rajtam kereste reggel Ninát. Nagyon jól tudta, h Ninának nincsen első órája. Miközben ezen gondolkoztam doboltam a kormányon és egyszer csak a járdára tévedt a szemem. Egy öregasszonyt láttam menni a tologatós kocsijával...BUMM. Fájdalmat éreztem. Hatalmas nagy fájdalmat a fejemben. És azt, h valami nagyon nincsen rendjén. És azt, h segítség, nem kapok levegőt. A mellkasom, mintha összement volna küszködtem minden egyes levegővételért, aztán mintha már nem érdekelne nem küzdöttem és csak estem és estem és estem egyre jobban a sötétség felé. Nem tudtam mást tenni. Nem volt bennem erő. A fejem meg nagyon fájt, h a gerincem mentén végig futó még erősebb fájdalomról ne is beszéljek. Utolsó energiámmal még arra gondoltam, h mi lesz Lilivel. Aztán se kép, se hang sötét lett. De nem voltam egyedül a sötétben. Érdekes volt nagyon... ebben a sötétségben nem féltem. Sőt biztonságban éreztem magamat, mert nem tudtam semmit sem. Nem tudtam, h én most a kocsimban vagyok és egy sereg tűzoltó húz ki a kocsimból. Azaz a hangokat hallottam, de látni nem láttam, jóleső tudatlanság volt ez. Nem tudtam semmiről sem, csak arról ami abban a pillanatban zajlott. Nem tudtam, h van egy lányom, nem tudtam, h a kocsimban ülök. Csak azt tudtam, h annyira fájt minden, h már nem éreztem semmit sem. Még azt sem, h egyre jobban nem kapok levegőt. Sötét volt és meleg. Csak hallottam az eseményeket, de mintha egy kívülálló lettem volna. Nem érzékeltem. Nem éreztem át ennek az egésznek a súlyát. Furcsa volt. Aztán egyszer csak minden elhalt. Még a hangok és a szagok is... sötét volt. És életemben először nem féltem, hanem vágytam arra, h ez örökre így maradjon. Meghaltam.

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat